Így kezdődik a Naphimnusz, a teremtmények éneke, Assisi Szent Ferenc egyik legismertebb műve, úgy, ahogy annak idején leírta. Pontosabban elmondta a testvéreknek, akik feljegyezték. Merthogy amikor komponálta – nem sokkal halála előtt – megvakult és már nem tudott írni. De más betegségei is sok fájdalmat okoztak neki. Nyomorúságos kis kunyhójában az egerek még az ételébe is belemásztak, és annyira zaklatták, hogy már saját magán is megesett a szíve. Aki először hallja, olvassa ezt a dalt, ezt a gyönyörű imádságot, talán nehezen hiszi el, hogy egyáltalán nem piros pipacsos réten sétálva, nem gondok és bajok nélkül, nem a test és a lélek tökéletes harmóniájában született. Ez óvatosságra int: talán nem is olyan egyszerű Ferenc személyiségét megragadni, és lehet, hogy nagyon tanulságos megismerni Istenről alkotott fogalmát, tapasztalatát megvizsgálni. Amikor erről beszélünk, úgy érezzük, hogy az itáliai festő Cimabue Szent Ference ránk is huncutkásan mosolyog, mint aki valóban nagy titkok tudója, s mint aki ezért maga is nagy titok.

            Hogy Istenről milyen képet hordozott magában, természetesen csak sejthetjük. Ebben a kis írásban most csak a Naphimnusz első szavainak egyikére nézünk rá kissé figyelmesebben, és azt próbáljuk megfejteni, mit jelent, hogy Istent nemcsak Úrnak, hanem „Jóúrnak” nevezi. Ez a kifejezés emlékeztet bennünket Jézus szavára: „Miért mondasz engem jónak? Egyedül Isten a jó.”

Míg bennünk – szenvedéseink nyomán és a szenvedések láttán – gyakran megkérdőjeleződik, hogy Isten jó-e, Ferenc tapasztalata szerint Isten leginkább jó. Ez azonban nem csak azt jelenti, hogy Isten jó, hogy ez a tulajdonsága, mint ahogy „bonsignore”-nek, „Jóúr”-nak nevezi a Naphimnuszban, hanem úgy érti, hogy Isten maga a jó.

            Sajnos a mai magyar nyelv elég nehezen adja vissza ennek a fogalomnak a gazdagságát. Ferenc írásaiban a jóság jelentésű bonitas szó egyszer, a jó (bonus) melléknév 17 alkalommal, míg ennek semlegesnemű alakja (bonum) 46 helyen fordul elő (ezzel nagyon előkelő helyen áll az általa használt szavak között). A bonum voltaképpen elvont főnév, melynek egyes számát nehéz visszaadni, de többes számát már könnyebben le tudjuk fordítani. A bona ugyanis nem egyszerűen azt jelenti „jók”, hanem azt, hogy „javak”. (Lásd a régi magyar nyelvben a jószág szót.) Ennek alapján érthetjük meg azt is, hogy a ferences jelmondat – „Pax et bonum” – miért hangzik a református testvérek köszöntéseként így: „Áldás, békesség”. Isten tehát az a jó („jav”), ami egészen különbözik minden mástól, Isten a Legfőbb Jó (Summum Bonum). Hogy milyen fontos volt ez Ferenc számára, jelzi, hogy a zsolozsma minden imaórájához hozzáfűzte még a következő könyörgést is: „Mindenható, szentséges, fölséges és hatalmas Isten, minden jó, legfőbb jó, egészen jó, aki egyedül vagy jó, neked áldozunk minden dicséretet, minden dicsőséget, minden kegyelmet, minden tiszteletet, minden áldást és minden jót. Úgy legyen, úgy legyen. Ámen.”

            Istennek ez a jósága, az, hogy Isten a Legfőbb Jó, a javak teljessége, készteti Ferencet arra, hogy minden mást elhagyva csak Istent kívánja és keresse. S valóban mindent elhagy és teljesen szegénnyé lesz – és talán sokan ezt tartják legjellemzőbb vonásának –, mert Isten „a minket egészen betöltő gazdagság”. Az, hogy Istent jónak, „Jóúr”-nak tapasztalta meg, kihatott embertársaihoz való viszonyára is. Nem véletlenül köszönt így: „Jó napot, jó emberek!” Nem véletlenül látta meg a jót minden teremtményben, különösen az Isten képmására teremtett emberben, és nem véletlenül akarta mindig „a jót” tenni.

          Szent Ferenc ünnepén kívánjuk Önnek és szeretteinek, hogy „a jót” cselekedve éljék át: Isten a jó, „minden jó, a legfőbb jó, az egészen jó, aki egyedül jó”.