Isten Fia szegénnyé lett értünk.

Az örömöt is az Ő dicsőségére fordítani – Interjú a Széchenyi-díjas Barsi Balázzsal

2019.04.05 Címkék:

Kimagasló színvonalú hittudósi és nagy hatású tanári munkája, valamint a generációkat megérintő, lelkiségi irodalmat gazdagító publikációs, illetve műfordítói tevékenysége elismeréseként Széchenyi-díjjal tüntették ki Barsi Balázs ferences szerzetest. Balázs atya március 15-én, az Országházban vehette át ezt az egyik legmagasabb tudományos elismerést. Szerdahelyi Csongor interjúja.

Vissza a nyitó oldalra

Kedves Balázs atya! Gratulálok a kitüntetéshez. Sok rangos elismerésben részesült már élete folyamán. A Széchenyi-díjnak már az elnevezése is különleges…

Nagyon kedves számomra Széchenyi István alakja, olvastam az imakönyvét, bencés diákként pedig jártam Nagycenken is, ahol el van temetve. Az utcák, terek nevei között is lépten-nyomon találkozhatunk az ő nevével. Hatalmas ember volt, aki olyan életművet hagyott hátra, amelyet nem lehetett kitüntetni, hanem róla neveztek el egy díjat.

 

Mi volt az első gondolata, amikor megtudta, hogy ezzel a díjjal tüntetik ki Önt?

Megdöbbentem… Amikor tudtomra adták, hogy megkapom ezt a díjat, megkérdezték tőlem, hogy elfogadom-e. „Ki vagyok én, hogy ne fogadjam el” – gondoltam magamban. Az lenne a nagyképűség, ha nem fogadnám el. Érdekes, hogy valahogyan a nagy dolgokba hirtelen nem tudok belegondolni. Meglepődés, kóválygás volt bennem.

 

Hogyan lehet jól megélni egy ilyen kitüntetést?

Az átadó előtti héten, miközben egy elmélkedést írtam a görögkatolikus testvéreinknek, Márk evangéliumának 10. fejezete került elém, amelyben Jakab és János kérik Jézust, hogy vele lehessenek az Ő országában, az Ő dicsőségében; adja meg nekik, hogy jobb és bal oldalán üljenek. Milyen érdekes, hogy az Úr Jézus nem vette ezt tolakodásnak, nem korholta őket – a többi tanítvány megkapta a magáét, mert irigykedtek –, hanem azt kérdezte tőlük: velem tudtok majd lenni, hogy kiigyátok a kelyhet a szenvedésben? Ebben a kérésben eddig sosem vettem észre azt a fontos részletet, hogy a tanítványok nem a maguk dicsőségét keresik, hanem azt mondják: veled akarunk lenni, a te dicsőségedben. Ez nagyon megérintett engem, és hirtelen a kitüntetésre gondoltam. Minden öröm ugyanolyan nagy feladat, mint a szenvedés: Vele kell lenni, és az Ő dicsőségére fordítani, nem a magam dicsőségére.  Az öröm napjaiban is – amikor valódi megtiszteltetések érnek bennünket – éreznünk kell: nem vagyok méltó erre! Hiszen ezzel a gondolattal járulunk a szentáldozáshoz is: Isten szeretetére nem lehet méltónak lenni, de el lehet fogadni.

 

 

Balázs atya beszédei, elmélkedései mindig személyes tapasztalatokat tükröznek, úgy, hogy azokat mások javára, mások tanítására tudja fordítani…

Azt kell prédikálni, amit titokban mi is átéltünk. Az igehirdetés mélyén ott kell lennie a személyes belső tapasztalatnak. Ezt a hívek is érzik: nem azt, hogy ez a pap akkora szent, vagy nincs hibája, vagy olyan zseni lenne. Azt érzik, hogy az igehirdető őszinte vagy sem, éli-e az Igét, örömben, bánatban, unatkozásban, szenvedésben.

 

Az interjút lejegyezte: Varga Mónika – Ferences Sajtóközpont
Fénykép: Keppel Ákos

Hozzászólások lezárva.